Egyszer… Úgy negyven-hatvan éven belül, még optimistább becslések szerint esetleg… Na de mindegy is. Ha a darab tanulságát egyetlen, így kissé közhelyes mondatba akarnám összefoglalni: sosem jókor. Mert sosem vagyunk rá eléggé felkészülve. Na igen, erről szól szinte az egész világirodalom… Akkor talán érdemes lenne tényleg beszélni róla. Hát ismét egy Mohácsi-darab, ezúttal Pécsett, ami a tabukat feszegeti. Olyan kérdéseket tesz fel, melyekkel nap mint nap szembesülünk, mégsem beszélünk róluk szívesen. Mohácsi nem engedi a tudatalattinkba nyomni a kellemetlen kérdéseket, újra és újra szembesít velük. Már ezért érdemes megnézni a Képzelt beteg című előadást, különösen az ilyen kérdésekre nyitottabb fiatalokkal. Íme néhány gondolat, miről is lehet és érdemes beszélgetni velük az előadás után. Miről másról, mint az élet kezdetéről és végéről, a szerelemről és a halálról. Azokról a mindent elsöprő ösztönökről, amiket sehogy sem tudunk kordában tartani vagy akár csak megérteni. Talán a legjobb stratégia távol tartani magunkat tőlük, nehogy a felbugyogó érzések hatalmukba kerítsenek. Ahogyan azt életünk nagy részében, felnőtt, racionális éveinkben jó érzékkel tesszük. És ahogyan ez sehogy sem sikerül kamaszkorunkban, amikor újra és újra a végső kérdéseknél kötünk ki: van-e szerelem, mi értelme az életnek és hová tartunk. Miközben az előadást néztem, egyre mélyebben merítkeztem meg saját kamaszkorom ideáiban és őrületében. Ezt az érzést erősítette bennem a darab dramaturgiája is. Elindulunk valami konvencionálisból, egy átlagos kis szerelmi komédiából, és lassan, ám egyre ellenőrizhetetlenebbül kicsúszik minden kapaszkodó a kezünkből. Először csak a történet kunkorodik erre-arra, majd lassan szinte az összes karakter felborítja a vele kapcsolatos elvárásainkat. Talán csak a két pólus változatlan, mely között életünk táncol: a józan, számító racionalitást és a tiszta, gyermeki szenvedélyt a két szolgáló, az ex- és a jelenlegi testesíti meg. Egymás tükörképei és egyben torzképei is ők, nem véletlenül játssza ezeket a szerepeket két, külsőleg egymásra igencsak hasonlító szőke színésznő. Az egyik onnan jött, ahová a másik tart. Alulról magasra. Bár sorsuk között nagy a hasonlóság, legalább ekkora, ha nem nagyobb a különbség karakterükben és színpadi játékukban. A Bèline-t, Argan második feleségét játszó Kovács Mimi minden mozdulata határozott és elvágólagos, feszültséggel teli, de fegyelmezett, egész külső megjelenése kompakt, hideg és száraz. Vele ellentétben a Toinette-et alakító Herczeg Adrienn esetlen, túlmozgásos figura, mozdulatai nőietlen kamaszéra emlékeztetnek, de körüllengi egy olyan ártatlan gyermeki báj és intenzív érzelmi hév, ami rendkívül erotikussá teszi.

ez itt a képaláírás

Ebben az előadásban A képzelt beteg szerelmi alaptörténete Toinette szerepének kiterjesztésével változik a legradikálisabban: ő is küzd a szerelméért, Bèralde-ért, Argan öccséért. Ám Molière drámája így még jobban kiteljesedik: egyrészt Bèline pozíciójának problematizálása révén, másrészt Toinette, vagyis a szolgáló mint cselekménymozgató szerepkörének reflexívvé tételével. Míg a komikus hagyományban, elsősorban a commedia dell’artéban a szolgáló Colombine erotikus, komikus szereplő, addig Molière felerősíti a figura cselekménymozgató, katalizáló szerepét, és mindeközben háttérbe szorítja szerelmi életét. Ezt a két irányt egyesíti sikeresen az előadás. A másik nagy dramaturgiai bravúr a halál felléptetése az előadásban, ráadásul az eredeti dráma közjátékainak cselekménymegakasztó, a feszültséget kiélező, egyszersmind feloldó modorában, amit jól érzékeltet a zenészek folyamatos, súlyos és könnyed, ironikus és nyomasztó jelenléte. Széll Horváth Lajos közvetlen, eszköztelen játéka hasonlóan bravúros, mint Herczeg Adrienn érzelmi intenzivitása. ReNoir, a halál már nevében is hordozza dramaturgiai helyét, a mindent megkérdőjelező és felborító intrikusi-rezonőri szerepkört. Beszélő neve elsősorban gyászhozó szerepkörére utal, ám a darab szándékosan mellékvágányra is terel az impresszionista festő nevének beemelésével. Persze ő nem az az August, hogy is lehetne, ez teljes anakronizmus volna. De azért ő is festeget… És nem ez az egyetlen zavart okozó momentum vele kapcsolatban. Könnyen meggyőzzük magunkat róla, hogy analfabéta, így majdhogynem vaktában vagdalkozik, jegyzeteiből egyszerűen nem tudja kihámozni, kit is kell elvinnie. Máskor mégis inkább úgy tűnik, mindenkin keresztüllát és mindenkinek ismeri a sorsát, emlékeztető, sorvezető nélkül is. És egy-egy megjelenése és jóslata – például amikor úgy tűnik, Arganért jött, de végül csak egy halat visz el – olyan dermedt csöndet vált ki a színpadon, hogy joviális fellépése ellenére is megfagy a levegő. Az előadás, melynek keretét Argan és ReNoir találkozásai adják, így válik terápiává. ReNoir nem mondja – mint a darab újabb és újabb sarlatánjai –, hogy kikerülhetjük a halált, de azt is tudja, hogy idő kell hozzá, míg szembe tudunk vele nézni, és ő vár türelmesen. Hagyja, hogy Argan többször is megfusson előle, sőt még azt is, hogy testvérét áldozza be maga helyett, hiszen ha valaki, ő tudja, hogy a halál elől nem menekülhetünk. Így aztán, mint a halált lóvá tevő népmese-típusban, hagyja, hogy kicselezzék, hülyének nézzék. Ha ki merjük nevetni a halált, máris közelebb vagyunk hozzá. Stenczer Béla kellő öniróniával átitatott Arganja nagyon jól ragadja meg ezt a kisemberi hadakozást a természet törvényei ellen: a tagadást, a félelmet, az önzést, mindannyiunk közös reakcióját a végső pillanatban. Ugyanezt az ösztönös tiltakozást éli át az előadás összes szereplője, amikor a darab utolsó, finálészerű nagyjelenetében a halál sürgetésének engedve saját kis önző életük romjaival szembesülnek. Elsősorban a nagy idea, a szerelem maradványaival, amit pillanatok alatt a halál karjaiba dobnak. Íme a kamaszoknak szegezhető kérdés: van-e mindent elsöprő szerelem? Örök szerelem? Teljes önfeladás? És itt megint csak[???] a hierarchia alján álló Toinette emelkedik ki a többiek közül önfeláldozásával. Euripidész címszereplőjének, Alkésztisznek méltó utóda ő, akinek szájából hiteles a túláradó heroizmus. Vajon akkor most komédiát vagy tragédiát látunk? Az előadás a halál győzelmével végződik, ellentétben Molière vígjátékával, mégis úgy gondolom, relevánsan és izgalmasan interpretálja az életművet, sőt még A képzelt beteg kitüntetett helyére is reflektál. Sikerül kibontania a vígjátékokba rejtett tragikumot, Molière halálának és más drámáinak történetbe szövésével pedig az életpályát is megidézi. Emellett egy vérbő, sziporkázó ötletekkel és – néha ugyan fárasztó – nyelvi poénokkal teli komédiát látunk. Jó lehetőség ez arra, hogy Molière világlátásának aktualitásáról is beszélgessünk. Mohácsi János rendezői metódusa nem sokat változott az utóbbi években, természetes tehát, hogy nem Molière Képzelt betegjét, hanem annak átiratát látjuk-halljuk a színpadon. (Amivel olykor azért adódnak problémák: a játékteret nem igazán lehet befogni bizonyos sorokból, mivel a nézőtér emelkedése nem folyamatos, az adott oldalnak éppen háttal álló színészek mondatai pedig sokszor kulcspillanatokban nem érthetőek.) A színészekkel folytatott improvizációs munka után egy nagyon aktuális, mai előadás született egy olyan színpadi nyelven, ami elsősorban a tér, a roncsolt színpadi nyelv és zenei háttér révén egy elemelt, lebegő, téren és időn kívüli játékot hozott. Az akváriumok díszletként, kellékként is rendkívül jól működtek, miközben sajátos atmoszférát és szimbolikát teremtettek az előadás köré. Egyszerre működtek konkrét tárgyként (Argan hobbija az akvarisztika), kellékként (a víz jó volt arcmosásra, fröcskölésre, tükörként stb.) és díszletként, térelválasztóként. Az akváriumokon átszűrt fény sajátos, túlvilági atmoszférát teremtett, de a leglátványosabb kétségtelenül az volt, amikor a deus ex machinát egy, az egyik akváriumba beúszó sellő-hírnök jelenítette meg. A pécsi színészek kreatív, energikus, örömteli játéka révén és a jól adagolt túlzásnak, iróniának köszönhetően összességében egy rendkívül személyes, aktuális, ugyanakkor archetipikus előadás jött létre.

A szerző az előadást 2008. május 8-án látta.

Kapcsolódó anyagok

• a link becses neve
• http://pnsz.hu/eloadas.php?lang=

Címkék
Molière, Mohácsi