A színházi változatot a rendező, Guelmino Sándor és a dramaturg, Gecsényi Györgyi írta a filmből. Apróságokban térnek el az eredeti dramaturgiától, ami önmagában érthető, ugyanakkor maga az elő-adás nem tud rálelni saját önálló színházi nyelvére, inkább csak lezajlik a sztori. Egy skóciai falu kissé bolond, tiszta és áhítatos leánya nem a helyi zárt közösségből választ párt, hanem az „idegen” Janhoz megy feleségül. A vallási tanács ódzkodása ellenére minden rendben levőnek tűnik, kivéve, hogy Jan egy tengeri olajfúró tornyon dolgozik, és a lány gyermeki ragaszkodása nem állhatja, hogy egymástól elszakadva éljenek. Bess Istenhez fohászkodik, hogy Jan hazatérjen. A fér fi meg is érkezik, de a tornyon bekövetkezett balesete folytán nyaktól lefelé bénultan, s saját testi nyomora kompenzálásaként feleségét arra kényszeríti, hogy idegen férfiakkal feküdjön le, ettől reméli visszakaparintani fogyatkozó életerejét. Bess ódzkodva hozza meg az áldozatot, amiért kitaszítja magából a közösség, folyamatos konfliktusokba keveredik, sőt végül kálváriája tragikus halállal végződik, de célt is ér: Jan felépül. Ezek az események peregnek le az előadásban, de csupán Bess történetének illusztratív bemutatásaként. Csak nyomokban bomlanak ki a mélyebbre kódolt rétegek és összefüggések. A filmben a dogmás jegyek formai segítséget adtak a történet mögötti megragadásához. Stilizáció fel is fedezhető az előadásban, nyomokban. Azok a legsikerültebb momentumok, ahol a színészek alig játszanak rá a helyzetre és figurájukra, csak hagyják, hogy valami jelzésszerűen megtörténjen. Például a végén, mikor a felépült Jan (Fillár Ist ván) bedobja Bess (Soltész Bözse) holttestét a tengerbe. Nem látjuk a holtat, csak pár álldogáló alakot, és a szomorú Jan egyszerűen felemeli és leengedi a kezét, de nem játssza el, hogy terhet hajított volna a vízbe, viszont a csobbanást halljuk a hangkulisszából. Nincs túlmagyarázva a kép, de ad annyi jelzést, hogy a néző értse, miről van szó.

Finoman koreografált mozgásokkal szinte a tánc tisztaságához közelít az a jelenet, amikor Bess ismét visszamegy a két tengerészhez (Sipos Imre és Gémes Antos), és azok brutálisan sok vérrel, de a fizikai színházhoz közelítő rituáléval végzik ki. Érdekesen van kiemelve a rövid tengeri út, mikor a Halász (Jegercsik Csaba) Besszel kievez ehhez a két lator matrózhoz. A Halász alakja a film hajósához képest tovább van gondolva, az előadásban szinte Krisztusként jelenik meg. Békés és átszellemült figurája csodálkozva kérdez rá, hogy Bess csakugyan, másodjára is ki akar-e menni ahhoz a hajóhoz, ahol a biztos halál vár rá. Azután evez és ring Besszel a játéktér elején, megnyugvással viszi a végső áldozatra. Még a rájuk eső fény is glóriaként sugározza be őket. Mindez azonban csepp a tengerben, töredék az előadás egészéhez képest. A rendezői tétovaságot legfőképpen a színészi játékmód és a díszlet kontrasztja jelzi. Meg a felesleges rekvizitumok. Mikor Bess várja az út menti telefonfülkében – a díszlet egyik plexisarka –, hogy Jan telefonáljon a toronyról, a film szerint erre biciklizik Dodo, Bess bátyjának özvegye, és Benkő Nóra csakugyan méretes kerékpárt tol be pár mondatára, azután némi erőlködéssel küzdi át a díszlet kilógó csücskén, hogy a túloldali járásban eltűnjön. Elég lenne egyszerűen bejönnie, megállnia, és átmennie a színen. Ilyen apró tehertételekkel van teli az előadás, amelyek persze nem akasztják meg, de piszkolják és tördelik az összképet. Ha a rekvizitumoknak csakugyan fontos funkciójuk lenne, akkor, mondjuk, nem „Buckler non-alcoholic” feliratú sörök fogynának, hanem valami autentikusabb brit márka. Hasonló a helyzet a díszlettel. Szlávik István elhúzható átlátszó műanyag lapokból álló vázlatos téglatestet tervezett, amelynek egy része forgószínpadon mozog, illetve alakítható a színváltozásoknál, de nem ad részletezett hátteret a történet színtereihez. Van két kihajtható szárny is, amelyek becsukva falak, kinyitva pedig néhány bútordarabbal jelezi a lakodalom egyik asztalát, Bess anyjának vagy dr. Richardsonnak a szobáját stb. Fő vonalaiban semleges, sok mindenre használható a tér, legtöbbször mégis realista helyszínként kezeli a játékmód, ilyenként viszont szegényes egy-egy miliő (kórház, esküvő) felidézéséhez. Nem ötlene ennyire szembe, ha a történetet is kevésbé konkrét, sejtelmesebb atmoszférában látnánk. A színészek többsége azonban a realista hagyomány harsány eszköztárát vonultatja fel, aprólékos kézmozdulatokkal és arcjátékkal erőltet valamiféle indulatos színjátszást, és erős hangot üt meg, mintha a nagyszínpadon lenne. Kivétel hál’ istennek akad. Bess anyjaként Béres Ilona megkeményedett Stella McNeillt alakít. Alig valamit, apró gesztusokat játszik, inkább csak néz szúrósan, és jelen van, így ad súlyt a matrónának. Soltész Bö zse pedig mozgékony Besst formál, ideálokkal teli, naiv és végtelenül ragaszkodó labilis egyéniséget. S főként, még ha nincs is akcióban a színpadon, akkor is sugárzik belőle az a fajta jóság, ami Bess alakjának lényege. Kár, hogy a többi szereplőből elvész az alakok természetessége, és kár, hogy hiányzik az érzékeny megfigyelés, az alakok közti birkózás feltárása.

Szóljon hozzá!